A csend ölén

A hídon

 A hídon álltam, alattam nagy folyó.
Tükrömre vártam, helyette jött a szó.
Mint villanás, futott át agyamon,
Belém mart fájón, fejemben zakatolt.

A szó, a kemény szó, füstös és fekete,
Kérdés volt? Válasz volt? Szigorú remete.
Sátrat vert húsomban, fürdött a véremben,
Megveszett ebeit terelte énemben.

Nem! - riadtam, - pusztulj szó és varázs!
Egy világ dől össze, ha most reám találsz!
Mázsás kő zuhant rá agyamra, lelkemre,
Tört tükrök morzsái hullottak szemembe.

Menj, ne béníts ijesztő hangokkal!
Engedd el torkomat fullasztó markoddal!
Rázz meg szél, eszméljek értésre!
Mélység és magasság karoljon féltésre!

A dobogás lassú tam-tammá szelídült.
Rezzenő testem a korlátnak nekidült.
Csobbanás oldotta bénító harcomat,
Bogárka súrolta hófehér arcomat.

A szó legyőzve elhagyta lelkemet.
Lassan mozdultam, nyitottam szememet.
Megláttam árnyamat összekuszált színben,
S a napfény megcsillant a hullámzó vízben.